Történelmi összefoglaló

A Pátriárkákat megelőző tizenhat évszázad alkotja a bibliai elbeszélés hátterét. Szúzában és Alsó-Mezopotámiában a calculit tartalmazó bullák (kb. i. e. 3700), majd Uruk első proto-ékírásos tábláin (kb. i. e. 3400) feltalálják a számviteli írást — a Könyv távoli ősét. Egyiptomban az abüdoszi U-j sír hieroglif címkéi (kb. i. e. 3320) és a Narmer-paletta (kb. i. e. 3150) megnyitja a fáraói királyságot és a Nílus egyesítését. Kheopsz felépíti a Nagy Piramist (kb. i. e. 2570). Urban, Ábrahám feltételezett szülővárosában a sumér civilizáció eléri csúcspontját: a Királylista, Puabi királysírjai, Nanna zikkuratja. Az Ur-Nammu törvénykönyve (kb. i. e. 2100) az emberiség első ismert jogi kodifikációja, ezer évvel a Tízparancsolat előtt. Ez a kor még nem ismeri Izraelt, de előkészíti mindazokat az eszközöket — az írást, a várost, a jogot, az emlékezetet —, amelyek nélkül története nem volna megírható.

Ábrahám elhagyja a káldeai Urt, és szövetséget köt Istennel — a monoteizmus születése. A Pátriárkák (Ábrahám, Izsák, Jákob) és a Matriárkák (Sára, Rebeka, Ráhel, Lea) megalapítják Izrael tizenkét törzsét. Mózes vezeti az Egyiptomból való kivonulást, átveszi a Tórát a Sínai-hegyen, és negyven éven át vezeti a népet a pusztában. Józsué elfoglalja Kánaánt, a Bírák kora megelőzi a monarchia intézményét.

Saul király megnyitja a monarchiát. Dávid elfoglalja Jeruzsálemet, és fővárossá teszi. Salamon felépíti az Első Templomot (kb. i. e. 960), a nép szellemi központját. Halálakor a királyság kettéhasad: Izrael északon (tíz törzs, fővárosa Szamária) és Júda délen (két törzs, fővárosa Jeruzsálem). A Próféták — Illés, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel — a társadalmi igazságosságra és a Szövetséghez való hűségre szólítanak. I. e. 722-ben Asszíria elpusztítja Izrael királyságát (az „elveszett tíz törzs”). I. e. 586-ban Nabukodonozor lerombolja az Első Templomot, és Babilonba hurcolja a júdeai elitet.

A babiloni fogság (Galut Bavel) mélységesen átalakítja a zsidó identitást. A Templomtól megfosztva a nép a közösségi imádságot, a Sábátot és a szövegtanulmányozást fejleszti ki az áldozati kultusz helyettesítőjeként. Ezékiel próféta a fogságban látja az isteni szekér (Merkava) látomását. I. e. 539-ben Nagy Kürosz elfoglalja Babilont, és engedélyezi a zsidók visszatérését — de sokan Mezopotámiában maradnak, megteremtve az első tartós diaszpórát. Ezdrás és Nehemiás vezetik az újjáépítést.

A Második Templomot Nagy Heródes építi újjá és bővíti ki (kb. i. e. 20). Ez a szellemi pezsgés korszaka: a Tórát görögre fordítják (Septuaginta, i. e. III. század), kibontakoznak a farizeus, szadduceus, esszénus és zelóta irányzatok. A Makkabeusok lázadása (i. e. 167) IV. Antiokhosz hellenizációs politikája ellen a hasmoneus dinasztiához és Hanuka ünnepéhez vezet. A holt-tengeri tekercsek (Kumrán) e korszak zsidó sokszínűségéről tanúskodnak. I. e. 63-ban Róma rákényszeríti uralmát.

A nagy zsidó felkelés (i. sz. 66–73) a Második Templom i. sz. 70-ben Titusz általi lerombolásával ér véget, amelyet Flavius Josephus beszél el A zsidó háború című művében. A Bar Kohba-felkelés (132–135) a nemzeti helyreállítás utolsó kísérlete; Hadrianus „Aelia Capitolina” névre kereszteli Jeruzsálemet, Júdeát pedig „Syria Palaestina” névre. Jóhanán ben Zakkaj rabbi megalapítja a jabnei akadémiát, megmentve a judaizmust azáltal, hogy átalakítja: a Templom kultuszától a tanulás kultuszáig. A Mishnát Judah HaNassi rabbi állítja össze (kb. 200), majd a jeruzsálemi (kb. 400) és a babiloni (kb. 500) Talmudok következnek.

A babiloni talmudi akadémiákat (Szúra és Pumbedita) a Gáonok (a Gaon többes száma) vezetik, a diaszpóra legfőbb vallási tekintélyei. Saadia Gaon (882–942) lefordítja a Bibliát arabra, és úttörő filozófiai műveket ír. Az Omajjád, majd az Abbászida kalifátus alatt a zsidók részt vesznek az iszlám szellemi életében: orvostudomány, csillagászat, kereskedelem, költészet. A muszlim Hispániában (Al-Andalúsz) „aranykor” nyílik a zsidó-spanyol kultúra számára olyan költőkkel, mint Samuel HaLévi ibn Nagrela, Granada zsidó vezírje.

Ez a Rishonim („elsők”) korszaka, a nagy kommentátoroké és döntéshozóké. A troyes-i Rási (1040–1105) megírja a Biblia és a Talmud alapvető kommentárjait. Maimonidész (1138–1204), a Rambam, megalkotja a Mishneh Torát és a Tévelygők útmutatóját. A Zohár (kb. 1280) lefekteti a Kabbala alapjait. De ez egyben a keresztes hadjáratok, a vérvádak, a kiűzetések (Anglia 1290, Franciaország 1306 és 1394, Spanyolország 1492) és a gettók létrejöttének kora is. A spanyol inkvizíció és a Reconquista a szefárd közösségeket az Oszmán Birodalom, a Maghreb, Itália és Németalföld felé szórja szét.

Joseph Karo megírja a Shulkhan Arukhot (1565), a zsidó törvény egyetemes kodifikációját. A Rema hozzáteszi az askenázi szokásokat. Kelet-Európában a Baal Sém Tov (kb. 1740) hászid mozgalma átalakítja a népi spiritualitást; a vilnai Gáon vezeti a racionalista ellenzéket. Moses Mendelssohn (1729–1786) Haskalája (zsidó felvilágosodás) megnyitja a zsidókat az európai kultúra felé. A francia forradalom 1791-ben polgárjogot ad a zsidóknak — elsőként a világon. Az itáliai gettókat Napóleon eltörli.

A 19. századot a zsidók fokozatos emancipációja jellemzi Nyugat-Európában, a Wissenschaft des Judentums (a zsidóság tudománya) megszületése Leopold Zunz és Abraham Geiger nyomán, valamint a reform-, konzervatív és modern ortodox irányzatok felbukkanása. Ám az oroszországi pogromok (1881–1884, 1903–1906) és a franciaországi Dreyfus-ügy (1894) megmutatják az integráció határait. Theodor Herzl megalapítja a politikai cionista mozgalmat a bázeli kongresszuson (1897). Megkezdődnek az első alijják (bevándorlási hullámok Palesztinába).

Adolf Hitler hatalomra jutása 1933-ban szisztematikus üldözést indít el. A nürnbergi törvények (1935), a Kristályéjszaka (1938), majd a wannseei konferencián (1942) eldöntött „végső megoldás” hatmillió zsidó meggyilkolásához vezet — a zsidó nép egyharmadáéhoz. A Jiddisföld (Lengyelország, Litvánia, Ukrajna, Románia, Magyarország) közösségei szinte megsemmisülnek. A túlélők tanúságot tesznek — Primo Levi, Elie Wiesel, Simone Veil — hogy az emlékezet soha ki ne hunyjon.

1947. november 29-én az ENSZ elfogadja Palesztina felosztási tervét. 1948. május 14-én David Ben Gurion kikiáltja Izrael Állam függetlenségét. Az arab világ zsidó közösségei (Mizrahim) tömegesen bevándorolnak. Ma mintegy 15,7 millió zsidó él a világon — 7,2 millió Izraelben, 6 millió az Egyesült Államokban, és közösségek több mint 100 országban. A kéziratok digitalizálása és a digitális bölcsészet új fejezetet nyit az örökség átadásában.