TudományosKortárs korszak
Des passeurs de pensée juive d’origine hispano-maghrébine : la lignée Encaoua
Szerző: David Encaoua
Dátum: Revue GÉNÉALO-J n°135, automne 2018 (étude couvrant le XIIIᵉ–XXᵉ siècle)
A GÉNÉALO-J folyóirat 135. számában (2018 ősz), a Cercle de Généalogie Juive kiadásában megjelent cikk szerzője David Encaoua közgazdász és professor emeritus (Université Paris 1 Panthéon-Sorbonne), aki az Encaoua-lignée (változatok: Al-Naqua, Alnakaoua, Ankaoua, Ankawa, Enkaoua, N'Kaoua) négy meghatározó alakjának szellemi és spirituális útját rekonstruálja. A szerző maga is e hispano-algériai-marokkói lignée leszármazottja, és bevezeti a „zsidó gondolat közvetítője" fogalmát olyan személyek jelölésére, akik egyidejűleg szervezték közösségüket, maradandó hatású filozófiai vagy rabbinikus jogi műveket alkottak, és kulturális hidakat teremtettek a keresztény és az iszlám területek között. A négy alakot – akiket több mint hat évszázad választ el egymástól – egyetlen vezérfonal köt össze: egy kasztíliai örökség átadása, amely ötvözi a talmudi szigort és a modernitás iránti nyitottságot.
A lignée gyökerei a XIII. századi Toledóba nyúlnak vissza, ahol Yéhouda és Shmuel Al-Naqua, IX. Alfonz udvarához kötődő előkelőségek, lopással vádoltattak meg alaptalanul, és kb. 1200 körül kivégezték őket – ártatlanságukat csak felakasztásuk után három nappal ismerték el. Másfél évszázaddal később tűnik fel az első nagy alak: Israël ben Yossef Al-Naqua (?–Toledo, 1391), Kasztília főrabbija, a Menorat ha-Maor (A Fény Gyertyatartója) szerzője, amely egy tizenkilenc fejezetből álló etikai mű, akrosztikus versekkel megelőzve; eredeti kézirata az oxfordi Bodleian Library-ban őrződik. 1391 júniusában, a toledói zsidóellenes mészárlások során élve égették meg, miközben Sefer Torát szorított magához.
Fia, Ephraïm ben Israël Al-Naqua (Toledo, 1359 – Tlemcen, 1442), a „Tlemceni Rab", apja halála után elhagyja Spanyolországot, és Marrakecsen és Honeinen át Tlemcenbe érkezve megalapítja azt a zsidó közösséget, amely 1962-ig maradandó nyomot hagy Algériában. Filosfusként, orvosként és költőként főművében, a Chaar Kevod Hachem-ben (A Név Dicsőségének Csarnoka) Maimonidész racionalizmusát védi Nahmanidésszel szemben, és azt hirdeti, hogy a bibliai és a racionális gondolkodás elválaszthatatlan egymástól. A szultán hivatalos orvosakent – akit a hagyomány szerint meggyógyított – csodatévőként érkezett Tlemcenbe, kígyóval kantározott oroszlánon, zsinagógát és talmudi akadémiát alapított, és kivívta, hogy a zsidók elhagyhassák az agadiri enklávét és a városfalon belül telepedjenek le. 1442-ben temették el; sírja 2005-ig zsidó és muszlim zarándoklatok helyszíne volt; mauzóleumát 2013-ban újraavatták Tlemcenben, amelyet François Hollande 2012-es látogatása alkalmával is megtisztelt.
Három évszázaddal később Abraham Ankawa (Salé, 1810 – Oran, 1890), a „Ha-Gaone" melléknéven ismert tudós a XIX. századi mediterrán partvidék vándor közvetítőjét testesíti meg. Shokhetként és dayanként bejárta Salét, Oran-t, Mascarát, Tlemcent, Livornet (ahol 1838-ban, majd 1858-ban megtelepedett, hogy műveit kiadja), Jeruzsálemet és Gibraltárt. Fő műve, a Kerem Hemer (Egy csodálatos szőlőskert), Livornóban jelent meg 1869–1871-ben két kötetben; összegyűjti az 1492 után Marokkóban letelepedett kasztíliai bírák taqqanot-jait (közösségi rendeleteit), és tartalmazza a Fèsben 1494-ben kiadott kasztíliai rabbik Sefer ha-Takkanot-ját. Jessica Marglin történész (2014) úgy látja, hogy Ankawa a zsidó jog „transznacionális és transztörténeti" megközelítésének úttörője volt: a dina de-malkhuta dina halakhikus elvére támaszkodva személyi jogállás kérdéseiben gyakran a francia polgári jogot helyezte előtérbe a rabbinikus joggal szemben, meggyőződve arról, hogy a befogadó ország törvényeihez való alkalmazkodás a zsidó jog fennmaradásának feltétele. Állásfoglalásai miatt szembekerült Moshé Sebaoun oráni rabbival, és 1878-ban kénytelen volt lemondani Mascarában betöltött tisztségéről.
A negyedik alak, Raphaël Encaoua (Salé, 1848 – Salé, 1935), akit „Ange Raphaël"-nek vagy REM-nek (Raphaël, Mordekháj fia) is neveznek, 1918 májusában lett a marokkói Lyautey főrezidens dahir-jával létrehozott Magas Rabbinikus Törvényszék első elnöke. 1929-ben Lucien Saint révén a Légion d'honneur kitüntetésben részesült; főbb művei: Karné Rem (Jeruzsálem, 1910), Paamoni Zahab (Jeruzsálem, 1912), Toafot Rem (Casablanca, 1930) és Hadad Vé-Téma. A protektorátus alatt egységesítette a marokkói közösségek rabbinikus joggyakorlatát. 1935 augusztusi temetése a Le Journal du Maroc szerint a marokkói judaizmus legnagyobb spontán megmozdulása volt; Ner Hamaarav-ként (Marokkó Fényeként) gyászolták.
Az életrajzokon túl a cikk alapos névtani vizsgálatot nyújt a patronímról (Al-Naqua → Ankaoua/Encaoua), tárgyalja az etimológiai hipotéziseket (héberül „remény Istenben", arabul „tisztaság", vagy Maurice Eisenbeth 1936-os feltételezése szerint berber eredetű név), és gazdag kritikai apparátusra támaszkodik: Jewish Encyclopedia, Encyclopedia Judaica, Alexander Beider, Abraham Laredo, Moïse Schwab, Colette Sirat, Paul Fenton, Simon Schwarzfuchs, Valérie Assan, Kenneth Brown, Jessica Marglin. E négy, kasztíliai örökség által összekötött életet felidézve David Encaoua összekapcsolja a mémoire familiale-t és a kollektív történelmet, és amellett érvel, hogy a szefárd judaizmus nem korlátozható folklorisztikus vetületeire, hanem el kell ismerni annak jelentős filozófiai, jogi és etikai hozzájárulásait is.
