Jeruzsálem és a Templom térképe

Kevés örökségi tárgy sűrít annyi emlékezeti réteget, mint a „Jeruzsálem és a Templom terve". E megnevezés alatt valójában igen különböző tárgytípusok sokaságát kell érteni — mozaikpadlók, illuminált pergamenek, fametszetek, litográfiák és monumentális makettek —, amelyeket egyazon törekvés kapcsol össze: láthatóvá tenni egy olyan várost és szentélyt, amelyet páratlan szakrális tartalom tölt be. Jeruzsálemet ábrázolni sohasem csupán annyit jelent, mint feltérképezni; ez egyfajta lelki földrajz megvallása. A bibliai hagyomány maga nyújtja e meggyőződés alapját: Ezékiel könyve (5,5) kimondja: „This is Jerusalem: I have set it in the midst of the nations and countries that are round about her" — olyan megfogalmazás, amely évszázadokon át igazolta a városnak a világtérképeken elfoglalt középponti helyzetét.

A topográfiai hűség és a teológiai szimbolika közötti feszültség végigkíséri az e tárgyakra vonatkozó ismeretek egész történetét. Az antik szerzők már érzékelték ezt: Philón az Ambassade à Caïus című művében azt állítja, hogy Jeruzsálem „a világ közepén van", Flavius Josèphe pedig a Guerre des Juifs-ban azt írja, hogy Jeruzsálem városa „annak legközepén helyezkedik el". A jelen mű nyomon követi e reprezentációk alakulástörténetét a legrégebbi fennmaradt képektől a kortárs tudományos rekonstrukciókig, minden egyes szakasznál megkülönböztetve azt, ami a levéltári rögzítésből fakad, attól, ami a Mémoire átörökítéséhez tartozik.

Jeruzsálem legrégebbi fennmaradt kartográfiai tanúbizonysága nem zsidó és nem is latin, hanem bizánci, és ma egy jordániai templomban található. A Kr. u. VI. századból származó Madaba-térkép tartalmazza a Szentföld, és különösen Jeruzsálem történelmi városának legrégebbi fennmaradt eredeti kartográfiai ábrázolását. A Madaba-térkép (vagy Madaba mozaiktérkép) egy korai bizánci kori templomban található mozaikpadló részét alkotja.

Újrafelfedezése régészeti véletlennek köszönhető. Egy eldugott oszmán városban 1884-ben felfedezett Madaba-térkép egyszerre a bizánci design remekműve és a VI. századi Jeruzsálem, valamint a Közel-Kelet funkcionális térképe. A város képe madártávlatból ábrázolt látványként jelenik meg: felismerhető rajta a városfal, a kapuk, a nagy oszlopos főutca (a cardo maximus) és a legfontosabb keresztény épületek, amelyek közül kiemelkedik a Szentszír-bazilika. A térkép nem a zsidó Templomot kívánja megjelölni — amely több mint négy évszázada romokban állt —, hanem a keresztény Jeruzsálemet, a zarándoklat és az evangéliumi emlékezet városát mutatja be. Így avatja fel azt az állandó vonást, amely a tárgyat jellemzi: Jeruzsálem térképét mindig a megrendelő vallási elvárásai irányítják.

A latin középkorban Jeruzsálem ábrázolása megszűnik topográfiai lenni, és kozmológiaivá válik. A nagy mappae mundi a várost a lakott világ geometriai középpontjába helyezik. Ezékiel könyve szerint Isten megteremtette Jeruzsálemet, és minden nép középpontjává nyilvánította; a Hereford-térképen Jeruzsálem körül az akkor ismert világ helyezkedik el, amely Ázsia, Európa és Afrika kontinenseiből áll. A várost fal övezi, és felette a megfeszített Krisztus alakja jelenik meg. Ez a választás egyáltalán nem önkényes: a Jeruzsálem mint a világ középpontja gondolatának szentírási előzménye van, Ezékiel 5,5 így szól: „This is Jerusalem: I have set it in the midst of the nations and countries that are round about her".

Ez a szimbolikus logika a reneszánsz kartográfia egyik leghíresebb ábrázolásában teljesedik ki. A Bünting-féle lóherlevél alakú térkép egy 1581-ben Magdeburgban készített fametszet; Jeruzsálem a középpontjában áll, körülvéve Európával, Ázsiával és Afrikával. Ez a térkép a kartográfia egy középkori stílusát szemlélteti, amelyben a világot matematikai vetület helyett szimbolikusan ábrázolják. Szerzőjének egyébként nem volt semmiféle gyakorlati szándéka: Heinrich Bünting protestáns teológus és kartográfus 1581-ben kézzel festett, háromszirmú lóhere alakú szimbolikus világtérképet alkotott, amelynek középpontjába Jeruzsálemet helyezte, hangsúlyozva annak központi szerepét a kereszténységben, a judaizmusban és az iszlámban; ebből a középpontból sugárzott ki a három kontinens — Európa, Afrika és Ázsia. Itt a szentírási hagyomány és a kartográfiai alkotás egymásnak felelnek meg nyíltan: a térkép képekben megfogalmazott exegézis.

A könyvnyomtatás feltalálása megsokszorozza Jeruzsálem ábrázolásait, anélkül azonban, hogy pontosságukat növelné. A metszetkészítő műhelyek, közvetlen megfigyelés hiányában, korábbi mintákat másolnak, vagy a várost bibliai leírások alapján alkotják újra. Hartmann Schedel nevezetes Nürnbergi Krónikája (1493) erre kínálja a legszemléletesebb példát: Jeruzsálem képe, akárcsak ugyane kötet számos más városáé, inkább a konvención alapul, mint a valóságos felmérésen — egyes lapokat egyaránt felhasználtak különféle városok ábrázolásához. E reprezentációk az átörökített emlékezet logikájából fakadnak: egy szellemi Jeruzsálemet tárnak a szemlélő elé, amely megfelel a jámbor olvasó elvárásainak, s amelyen a Templom — amelyet gyakran összekevernek a muszlim Sziklamecsettel, Templum Domini névvel illetve — kitüntetett helyet foglal el. Az „alaptérkép" így inkább épületes ikonként, semmint dokumentumként működik. Ez a grafikai hagyomány, amely a XVII. századig fennmarad, becses tanúságot nyújt a Szentföldről alkotott európai képzeletvilágról, valódi topográfiai értékétől függetlenül [a reneszánsz kartográfia ikonográfiai konvencióinak elemzése nyomán, Tulane University].

A Templom sajátos problémát vet fel: 70-ben pusztult el, és sohasem készült róla térkép életében. Minden alaprajzi ábrázolás tehát rekonstrukció, amely tárgyi maradványoknál inkább szöveges forrásokra támaszkodik. Két forráskorpusz dominál. A hérodési templom részletes leírását Josephus adja, míg a Mishna — amely körülbelül 200 körül nyerte el végső formáját — egy olyan templomi alaprajzot közöl, amely láthatóan a hérodési kori előtti struktúrának felel meg, amelyet valószínűleg a Makkabeus-felkelés (i. e. 168–164) után emeltek. A Mishna Middot traktátusa részletezi az udvarok méreteit és elrendezését, míg maga a templomépületen túl a szent kerület (a görög temenos) számos udvart és építményt foglalt magában.

E forrásokból áthagyományozott méretek még ma is alapjául szolgálnak a modern rekonstrukcióknak. Josephus és a Mishna szerint a Templomhegy mérete hozzávetőleg 500 könyök × 500 könyök volt, azaz mintegy 450 × 450 méter, és egyes becslések szerint Heródes által kibővített platform több tucatnyi acre kiterjedést ért el. Maga a szentély magassága már az ókorban vitát váltott ki, hiszen Heródes emlékeztette a népet arra, hogy a második Templom magassága hatvan könyökkel alacsonyabb volt az elsőnél. E számszerű adatok lehetővé tesznek egy alaprajzot, ám a jelenlegi esplanade alatt végzett átfogó régészeti feltárások hiánya visszafordíthatatlan bizonytalanságot hagy fenn: itt a szöveges levéltár és az építészeti rekonstrukció részlegesen erősíti meg egymást, anélkül hogy valaha is igazolható lenne a terepen.

Le XX. század a „tervet" kötetnyi anyaggá alakítja. A legbefolyásosabb makettot egy neves régész tervezte. A Második Templom modelljét Michael Avi-Yonah, a Héber Egyetem régészeti professzora készítette 1966-ban, majd 2006-ban áthelyezték az Izrael Múzeumba. A makett közel egy acre területet fed le, és Jeruzsálem elrendezését és építészeti stílusát újrateremti Kr. u. 66-ban, azaz a rómaiak ellen kitört nagy zsidó felkelés előestéjén. 1/50-es méretarányban elkészített, részletes másolatát a Második Templomnak eredetileg Hans Kroch rendelte meg a Holyland szállodájához, innen ered a „Holyland-makett" elnevezése.

Az objektum nem kőbe vésett: Michael Avi-Yonah professzor volt az eredeti tanácsadó, és a makettot többször is frissítették új régészeti felfedezések alapján. Ez a revíziós képesség jelzi az episztemológiai szakítást a középkori térképekkel: a makett már nem egy megingathatatlan teológiai igazságot kíván szemléltetni, hanem a tudás egy átmeneti állapotát ábrázolja, amelyet az ásatások korrigálhatnak. Mindazonáltal megőrzi identitáshordozó jelentőségét. Avi-Yonah makettje szemlélteti a régészet és a zsidó identitás kölcsönhatását a modern Izraelben; a Holyland-modellt 1962 és 1966 között rendelték meg, tükrözve az izraeli-zsidó igényeket Jeruzsálemre vonatkozóan. Így a Jeruzsálem-terv még legtudományosabb változatában is a Mémoire tárgya marad.

E hosszú sorozatot végigjárva — a Madaba-mozaik tesseráitól az Izrael Múzeum gyantáiig — egy közös grammatika rajzolódik ki. Jeruzsálem terve három, gyakran egymásra rétegzett funkciót tölt be. Mindenekelőtt az áhítat eszköze: lehetővé teszi, hogy az akadályozott zarándok lélekben járja végig az utat, a hívő pedig a megváltás topográfiáján elmélkedhessen. Ezt követően kozmológiai érv, amely a várost a világ középpontjába helyezi, szellemi elsőbbségét jelezve — amint azt a fentebb idézett patrisztikus és bibliai források egybehangzóan tanúsítják. Végül, a kortárs korban, tudományos dokumentum, amely alá van vetve a kutatás által megkövetelt állandó felülvizsgálatnak.

A Templom helye ebben az együttesben mindvégig sajátos marad. Pusztulása révén hiányzó tárgyként csupán felidézni, levezetni vagy helyreállítani lehet; alaprajza éppannyira az erudíció, mint a szabályozott képzelet műve. A szöveges források — Josephus, a Mishna — itt azt a szerepet töltik be, amelyet másutt a maradványok játszanak, és a szigor abban áll, hogy soha ne tévesszük össze a rekonstrukciót a felmérési rajzzal. Az objektum örökségértéke éppen ebben a vállalt távolságban rejlik, amely az, ami megőrzött, és az között húzódik, ami helyreállított.

A „Jeruzsálemi és Templomi terv" nem egyetlen tárgy, hanem egy többszázados ikonográfiai hagyomány, amelyben minden korszak a maga hitét, tudását és igényeit vetítette ki. A madabai mozaik jelöli a legrégebbi fennmaradt mérföldkövet; a középkori térképek és Bünting lóherlevele a szimbolikus dimenziót fejezik ki, Jeruzsálemet a világ középpontjába helyezve, ahelyett hogy matematikai vetületet alkalmaznának; Avi-Yonah makettje a tudományos beteljesedést jelenti, újrateremtve a Kr. u. 66-os év városát. E metamorfózisokon át egy állandó elem megmarad: az Ezékieltől örökölt meggyőződés, hogy ez a város nem olyan, mint a többi. Jeruzsálem és Temploma ábrázolása mindig is – és ma is – olyan hely tervének megrajzolása volt, ahol a Memória és a Történelem szüntelenül egymásra felel.