Samuel ben Salomon. Recueil de décisions de rabbins du nord de l'Europe

A gyűjtemény középpontjában, amely köré az egész anyag szerveződik, minden valószínűség szerint Samuel ben Salomon de Falaise áll. A tudományos dokumentáció egyértelműen francia tekintélyként mutatja be a XIII. századból. Samuel ben Salomon de Falaise (Sire Morel; XIII. század) Toszafista volt; apjáról csupán annyi tudható, hogy maga is tudós volt, akárcsak apósa, Abraham b. Ḥayyim ha-Kohen, aki valószínűleg a Toszafista Ḥayyim ha-Kohen fia volt [Encyclopaedia Judaica, a Jewish Virtual Library közvetítésével]. Vernakuáris beceneve — Sire Morel — tanúbizonyságot tesz arról, hogy e mesterek mennyire mélyen beágyazódtak Észak-Franciaország nyelvi és társadalmi szövetébe, ahol a judeo-francia az iskolák héberje mellett élt.

Képzése a toszafista erudíció legmagasabb rendű hagyományába illeszkedik. Mesterei között volt Judah Sire Leon, Salomon de Dreux és Baruch b. Isaac de Worms [Encyclopaedia Judaica]. Ez a szellemi leszármazás közvetlenül a párizsi akadémiához köti, amely örököse a Samson ben Abraham által alapított sens-i iskolának. A hagyomány szerint tanítványa volt Isaac ben Abraham de Sens-nak is [Jewish Encyclopedia], ami az észak-franciaországi talmudtudás két nagy centrumának találkozópontjára helyezi őt.

Munkássága több műfajra terjed ki. A klasszikus szakirodalmi bejegyzés számon tartja, hogy több talmudi traktátushoz írt toszafotot; ezek közül az 'Avodah Zarahhoz írott szövegek tanítványa, Perez ben Elijah szerkesztésében a szöveggel együtt megjelentek; ezenkívül egy törvényekről szóló kommentárt is írt, amely mára elveszett [Jewish Encyclopedia]. Ez utóbbi területen — döntésekben és liturgikus glosszákban — nyeri el a legvilágosabb kohézióját a nevéhez fűzött gyűjtemény.

Samuel ben Salomon művének egyik legjobban dokumentált aspektusa pontosan az, amit a gyűjtemény címe ferush tefillot-nak — imamagyarázatnak — nevez. A kutatás megállapítja, hogy kommentárt írt az „El Elohei ha-Ruḥot le-khol Basar" kerovah-hoz, amelyben a piyyut alapján magyarázza el a pészah valamennyi törvényét Falaise és Dreux őseinek hagyományai szerint [Encyclopaedia Judaica]. Ezt az adatot a katalógushatóságok is megerősítik: a Library of Congress tétele szerint pészahi törvényekről írt kommentárt, amelynek alapja Falaise és Dreux öregeinek piyyut-ja [Library of Congress, az Encyclopaedia Judaica, 1972 nyomán].

Ez a vonás megvilágítja a gyűjtemény belső logikáját. Az askenázi világban a liturgia nem csupán az áhítat tárgya: jogforrásnak is számít. A piyyutim — liturgikus költemények — rituális előírásokat kódolnak, és egy húsvéti kerovah kommentálása annyit jelent, mint sorról sorra kifejteni az ünnep törvényeinek részleteit. Az imamagyarázat és a halákhikus döntések gyűjteménye tehát ugyanabból a tudósi gesztusból fakad, ami megmagyarázza, miért kerülnek együvé egy olyan összetett cím alá, amely halakhot-ot, minhagim-ot és ferush tefillot-ot egyaránt magában foglal.

A „Falaise és Dreux öregeire" való hivatkozás figyelmet érdemel: azt mutatja, hogy Samuel nem csupán a saját nevében szól, hanem egy helyi hagyomány letéteményeseként, amelyet városának és a szomszédos városnak mesterei örökítettek rá. Ez az askenázi minhag sajátossága, amelyben a regionális szokás tekintélye legalább annyit nyom a latban, mint az elvont érvelés. Egy későbbi hagyomány neki tulajdonítja a „Kadesh Urchatz" szerzőségét is — azt a költeményt, amely mára mindenütt jelen van a hagyományos Haggadah elején [Wikipedia] —, ez az attribúció, bár lehetséges, de nem teljesen bizonyított, legalább annyit igazol, hogy a tudós emlékezetben tartósan a pészahi liturgiával kapcsolják össze nevét.

A gyűjtemény címe dinim u-minhagim — döntéseket és szokásokat — ígér. Samuel ben Salomon személyes magatartása a jogi döntéshozatal aktusával szemben azonban az archívum által megőrzött egyik legremarkabilisabb pszichológiai és jogi vonás. A források arról tanúskodnak, hogy Samuel szemmel láthatóan vonakodott halachikus döntéseket hozni, és habozott engedélyezni azt, amit korábban tiltani szoktak, még akkor is, amikor bizonyos volt abban, hogy a szokás téves, és nem valódi tiltásra vezethető vissza [Encyclopaedia Judaica].

Ez a tanúságtétel két szempontból is értékes. Mindenekelőtt a bírói visszafogottság egy etikáját dokumentálja: e mester számára az örökölt szokás súlya felülmúlta a logikai szigort, és a régi minhag tekintélye még saját megfontoláson alapuló meggyőződésénél is elsőbbséget élvezett. Ez a magatartás nem egyedülálló a középkori Ashkenazban, ahol a hagyományközvetítő láncolathoz való tartozás tudata nagy óvatosságra intett a bevett rend megváltoztatásában. Másrészt árnyalja azt a képet, amelyet az ember egy „döntésgyűjteményről" alkothatna: egy ilyen mester teshuvot-jai nem peremptórius ítéletek, hanem mérlegelt konzultációk, többnyire konzervatív jellegűek, amelyekben a szokásjogi érv talmudikus elemzéssel párbeszédet folytat.

Itt felel egymásnak az Emlékezet és az Archívum. A rabbinikus hagyomány Sire Morel emlékét lelkiismeretes döntéshozóként őrizte meg; a responsumai és azok fogadtatásának vizsgálatán alapuló tudományos cikkek megerősítik ezt az arculatot. Az ő nevét viselő gyűjtemény tehát e mértékletesség jegyét hordozná: olyan döntések korpuszát, amelyben a megörökített iránti tisztelet állandóan mérsékli az érvelés tekintélyét.

Egy ilyen gyűjtemény nem érthető meg a Tosszafisták sajátos hagyományozási mechanizmusa nélkül: egy szóbeli és marginális tanítás, amelyet a tanítványok rögzítettek, majd újraalkottak. Samuel ben Salomon esete tökéletes illusztrációját nyújtja ennek. Az 'Avodah Zarah traktátushoz írott tosszafotjai csak tanítványa, Perez ben Elijah redakciójában maradtak ránk [Jewish Encyclopedia] — azaz egy másik kéz által. Hasonlóképpen, Samuel tanításai beépültek bécsi kollégája, Isaac b. Moïse Or Zaru'a című művébe [Encyclopaedia Judaica], amely a XIII. századi Ashkenaz egyik nagy halachikus összefoglalója.

A mesterszó ilyen szétszóródása a tanítványok és kortársak műveiben maga az a feltétel, amely lehetővé teszi a liqqutim — a „gyűjtemények" — létezését. Amikor a következő nemzedékek másolói összegyűjtötték ezeket a töredékeket — egy itt idézett döntést, egy ott feljegyzett szokást, egy máshol megőrzött liturgikus glosszát —, pontosan olyan összetett köteteket hoztak létre, amilyet a mi címünk is jelöl. A gyűjtemény tehát nem egyetlen lendülettel megírt könyv, hanem egy iskola üledéke.

Az a szellemi hálózat, amelybe Samuel illeszkedik, megerősíti ezt az értelmezést. Mestere, Judah Sire Leon ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely Samson de Sens munkásságát folytatta, aki maga is Isaac de Dampierre, a nagy Ri örököse volt. Az irodalomtörténeti feljegyzések szerint Isaacot tanítványa, Samson ben Abraham de Sens (meghalt kb. 1235) követte, aki saját kompozícióin túl elődeinek műveit is átdolgozta, és a Tosafot de Sens néven ismert csoportba gyűjtötte össze [Jewish Encyclopedia, „Tosafot" szócikk]. Samuel ben Salomon ebbe a kumulatív dinamikába illeszkedik, ahol minden nemzedék felülvizsgálja és magába foglalja az előző örökségét.

A cím „Ashkenaz első bölcseire" (ḥakhmé Ashkenaz ha-rishonim) utal. Ez a megjelölés a rajnai és francia tekintélyek nagy vonalára vonatkozik, akik a XI. és XIII. század között megalkották az észak-európai judaizmus jogát, szokásrendjét és liturgiáját. A gyűjtemény tehát nem korlátozódik egyetlen hangra: Samuel alakja köré az egész világ hagyományait sűríti.

E világ középpontjában a jog és a liturgikus költészet egymáshoz kapcsolódása áll. Az ashkénázi tudós kultúra a piyyutnak szinte normatív szerepet tulajdonított; a nagy ünnepek költeményeihez fűzött kommentárok — mint Samuel pészahi kommentárja — a szokások rögzítésére és átörökítésére szolgáltak. A liturgikus egzegetika ezen hagyománya az ashkénázi örökség sajátos területeként igazolható, amely elkülönül például a bibliai kantillációk tanulmányozásától, noha az is e körökben virágzott [Daat, HaMaayan, R. Yona Emanuel cikke]. Egy és ugyanazon kötetben a ferush tefillot és a dinim u-minhagim együttes jelenléte tehát mély kulturális valóságot tükröz: Ashkenaz első bölcsei számára az imádkozás, a magyarázat és a törvényalkotás egyetlen folytonosságot alkotott.

A gyűjtemény pontos összetételét illetően azonban a bizonytalanság teljesen megmarad. Mivel e kézirathoz nem tartozik saját katalógustétel, a történésznek tipológiai alapon kell érvelnie: egy olyan kötet, amely döntéseket, szokásokat, responzákat és liturgikus kommentárt vegyít, s amelyet egy Sire Morel rangjú mester nevéhez tulajdonítanak, megfelel azoknak a liqqutimnak, amelyeket az ashkénázi másolóműhelyek állítottak elő, és amelyekből a modern könyvtárak tucatnyit őriznek. A tényleges tartalom csak a kéziratos emlék közvetlen vizsgálata alapján erősíthető meg.

Samuel ben Salomon története nem merül ki a tanulmányokban: keresztezi a középkori zsidó szellemi történelem egyik legsötétebb epizódját. 1240-ben részt vett a megkeresztelt zsidó Nicolas Donin által kirobbantott nevezetes vitában [Jewish Encyclopedia]. A kutatás egyértelműen azonosítja a Talmud védelmezőit ebben az összecsapásban: megnevezi azt a négy rabbit, aki védelmébe vette a Talmudot — Judah ben David de Melunból, Samuel ben Salomon de Falaise-ből, Moïse ben Jacob de Coucyból, aki önálló tekintélynek számított, és Rabbi Yehiel de Paris-ból, aki vitatta a vádakat [Galinsky, in New Perspectives on Jewish-Christian Relations].

Ez a Franciaország királyi udvarában lezajlott szembesítés pusztító következményekkel járt az írott örökségre nézve. A párizsi Disputa 1240-ben zajlott le Franciaország akkori királyának, IX. Lajosnak (Saint Louis) udvarában, ahol négy rabbit kényszerítettek arra, hogy védjék a Talmudot a vádakkal szemben [On This Day in Messianic Jewish History]. A talmudi iratok elítélése hamarosan tömeges autodaféhoz vezetett Párizs terén, ahol héber kéziratok ezrei pusztultak el — egy olyan pusztítás, amely épp azt az irodalmi hagyományt tizedelte meg, amelyhez gyűjteményünk is tartozik.

Ez az előzmény különös súlyt kölcsönöz a francia bölcsek e nemzedékétől fennmaradt minden összeállításnak. Hogy Samuel ben Salomon és kortársainak döntései, szokásai és kommentárjai eljutottak hozzánk — ha csak tanítványok átiratain vagy késői másolatokon keresztül is —, az egy veszélyeztetett, a pusztulásból kiragadott hagyományozás eredménye. A gyűjtemény nemcsak jogi dokumentum: maradék, tanúság egy olyan iskoláról, amelyet az üldöztetés és a tűz majdnem eltörölt.

Az a gyűjtemény, amelynek címe Liqquté halakhot, dinim u-minhagim, she'elot u-teshuvot u-ferush tefillot me-ḥakhmé Ashkenaz ha-rishonim, és amelyet Samuel ben Salomon-nak tulajdonítanak, egyetlen mondatban sűríti össze egy egész tudós civilizációt. A formula mögött kirajzolódik a történetileg adatolt Samuel ben Salomon de Falaise alakja — Sire Morel —, a XIII. századi francia Tossafista, a párizsi és sensi nagy mesterek tanítványa, a húsvéti imák kommentátora, példás körültekintéssel ítélkező döntéshozó, és egyike a Talmud négy védelmezőjének az 1240-es párizsi dispután.

A kötet belső egységét az ashkénázi kultúra mélyről fakadó kohéziója adja, amelyben a halakhikus döntés, a helyi szokásjog, a responzoriális konzultáció és a liturgiai exegézis egyetlen szellemi szövetet alkotott. Puszta fennmaradása is — a XIII. századi autodafék árnyékában — törékennyé és becsessé teszi e tanúságot. A történésznek mégis meg kell őriznie a mértéktartást: a kézirathoz tartozó saját katalógustétel hiányában a szerző azonosítása és a tartalom leírása jelek együttállásán alapul — erős együttálláson, amely azonban végső soron valószínű rekonstrukció marad, és amelyet magának a kéziratnak a vizsgálata hivatott megerősíteni.