Recueil de traités kabbalistiques

Az összetett gyűjtemény anyagi valóság, amelyet a katalógusok igazolnak. Egyetlen kötet egyesíthet különböző eredetű kodikológiai egységeket — utólag egybefűzve —, vagy egy folyamatos, egyetlen kéz által végzett másolás eredménye lehet, amely válogatott szövegeket foglal egybe. A Bibliothèque nationale de France héber fondjai, amelyeket többek között Hermann Zotenberg katalógusai, majd a későbbi repertóriumok írnak le, számos ilyen típusú kéziratot tartalmaznak, ahol kozmológiai értekezések, a sefirot-hoz fűzött kommentárok, kavvanot (imaszándékok) gyűjteményei és zoharikus töredékek kerülnek egymás mellé [Catalogue des manuscrits hébreux de la BnF].

Az összeállítás logikája sohasem semleges. Egy értelmi programot tükröz: egy kabbalista, aki a Sefer Yetsirah-t és kommentárját, majd a Zohar kivonatait és az isteni nevekről szóló értekezést egyetlen műbe rendezi, egy beavatási utat rajzol meg. Ez a szervezőelv a gyűjteményt értékes forrássá teszi a történész számára: nem csupán azt tárja fel, mely szövegek forogtak közkézen, hanem azt is, hogyan olvasták őket egymással összefüggésben, milyen sorrendben és milyen hierarchiák szerint [Idel, Kabbalah: New Perspectives].

Maga a qabbalah szó — „ami átvétetett" — e szövegeket egy átadási láncolatba illeszti. A gyűjtemények anyagi formában jelenítik meg ezt a láncot: a margóra írt jegyzetek, a sorközi glosszák, az egymást követő kezek toldalékai egy élő, olykor több nemzedéken átívelő használatot tanúsítanak. A héber kodikológia, amelyet Malachi Beit-Arié munkacsoportja és a SfarData projekt fejlesztett ki, ma már olyan pontossággal teszi lehetővé az írásképek és papírok datálását, amely megvilágítja e készítési rétegeket [Beit-Arié, Hebrew Codicology].

A számos gyűjtemény szívében ott áll a Sefer Yetsirah, a „Teremtés Könyve", ez a rövid kozmogonikus értekezés, amely leírja a világ keletkezését tíz sefirot (ősszámok vagy ősszférák) és a héber ábécé huszonkét betűje által. A hagyomány Ábrahám pátriárkának, sőt Rabbi Akivának tulajdonítja — ez emlékezeti, nem történeti hagyományozás [Encyclopaedia Judaica, art. « Sefer Yetzirah »].

A kritikai kutatás jóval későbbre és bizonytalanabb körülmények közé helyezi a szöveg keletkezését. Scholem tág időkeretet javasolt, a III. és a VI. század között, egy olyan közegbe, amelyet a nyelvről és a számról szóló spekulációk jellemeztek; a későbbi munkák e datálást néha árnyalták, egyes kutatók a terminus a korai középkorhoz közelibb meghatározásának lehetőségét is mérlegelték. A bizonytalanság a szakemberek körében elismert tény marad [Scholem, Kabbalah]. A szöveg eltérő hosszúságú változatokban terjedt, ami a datálást még tovább nehezíti.

Ehhez a maghoz kapcsolódik a Merkavah (Ezékiel „Szekere") és a Hekhalot („Paloták") korábbi irodalma, ez a kora keresztény évszázadok felemelkedő misztikájának korpusza. A késői gyűjtemények gyakran beépítenek e rétegből való töredékeket, olyan folyamatosságot teremtve, amelyet a hagyomány igényel, a filológia azonban árnyalt: a középkori kabbala nagymértékben e régi örökség újraolvasásán keresztül, új kategóriák fényében alkotta meg önmagát [Dan, The Ancient Jewish Mysticism].

A kabbala mint történetileg azonosítható mozgalom Provence-ban és Katalóniában jelenik meg a XII. század végén és a XIII. században. A Sefer ha-Bahir, a „Fény Könyve", az első tulajdonképpeni kabbalistikus mű: glosszákból és példázatokból felépülve bevezeti a tíz sefirot doktrínáját mint isteni erőket, valamint olyan témákat — köztük a lélekvándorlást —, amelyek az egész későbbi hagyomány alapját képezik majd. Scholem kimutatta, hogy a Bahir Provence-ban jelenik meg a XII. század végén, régebbi anyagokat egybefoglalva [Scholem, Les Origines de la Kabbale].

Gironában, Katalóniában a XIII. század elején döntő fontosságú kör alakul Rabbi Ezra és Rabbi Azriel köré, amely a nagy talmudista Mózes Naḥmanide (Ramban) tekintélyét is élvezi. Ez a közeg rendszerezi a sefirotról folyó spekulációt, és rabbinikus körökben legitimitást szerez a kabbalának. E iskola értekezései — kommentárok a tíz sefirothoz, glosszák az Énekek énekéhez, doktrínális levelek — gyakran szerepelnek a gyűjteményekben, tanúskodva alapító szerepükről [Idel, Kabbalah: New Perspectives].

Ez az Abraham Aboulafia kora is, az úgynevezett „eksztatikus" vagy „prófétai" kabbala megalapítójáé, amely a betűk kombinációján és az isteni nevekre való összpontosításon alapul. Értekezéseit, amelyek sokáig a peremre szorultak, sőt elítéltettek, lényegében kéziratos úton — tehát éppen gyűjteményeken keresztül — hagyományozták tovább, mielőtt a modern korban kiadásra kerültek [Idel, The Mystical Experience in Abraham Abulafia].

Egyetlen szöveg sem nyom annyit a kabbalistikus gyűjteményekben, mint a Zohar, a „Ragyogás Könyve". Főként arámul íródott, és Rabbi Shimon bar Yoḥaï tannaita mester, valamint tanítványai tanításaként mutatja be magát, a II. századi Galileából. Ez a bemutatás a szöveg saját maga által igényelt emlékezetéhez és tekintélyéhez tartozik [Encyclopaedia Judaica, „Zohar" szócikk].

A történeti kritika egészen másként állapította meg a keletkezés körülményeit. Már a XIX. század végén, és döntő módon Scholem munkásságával, a kutatás kimutatta, hogy a Zohar fő részét Kasztíliában szerkesztették, a XIII. század utolsó harmadában, és hogy Moïse de León kabbalistának (Moshe de León, megh. 1305) ebben központi szerepe volt — bár az a kérdés, hogy ő volt-e az egyedüli szerző, avagy egy kör tollnoka, mindmáig vitatott. A későbbi kutatások, különösen Yehuda Liebes és Daniel Matt munkái, egy csoport kabbalista kollektív alkotása mellett érveltek, nem egyetlen kéz műveként [Scholem, Les Grands Courants de la mystique juive; Liebes, Studies in the Zohar].

A Zohar nem egységes könyv, hanem rétegzett együttes: főtest, Tiqqunei ha-Zohar, Ra'aya Meheimna, Idrot, valamint változatos terjedelmű és stílusú szakaszok. Ez az összetett szerkezet magyarázza, hogy maga is gyűjteményként terjedt: szétszórt töredékeket másoltak össze, gyűjtöttek egybe és glosszáztak jóval a mantovai (1558–1560) és a cremonai nyomtatott kiadások előtt, amelyek aztán egy referenciaszöveget rögzítettek [Matt, The Zohar: Pritzker Edition, bevezetés].

A 16. században, az 1492-es spanyolországi kiűzetés után a galileai kis Safed városa az ottomán fennhatóság alatt a kabbala legjelentősebb alkotóközpontjává vált. Moïse Cordovero (Ramak, 1522–1570) itt alkotta meg rendszeres művét, köztük a Pardes Rimmonim-ot (« A gránátalmák kertje »), a sefirot tanának hatalmas szintézisét, amely teljes egészében vagy kivonatosan, gyűjteményes kötetekben széles körben elterjedt [Encyclopaedia Judaica, art. « Cordovero, Moses »].

Mindenekelőtt Isaac Luria (ha-Ari, 1534–1572) volt az, aki döntő fordulatot adott a kabbalának. Tana — a tsimtsum (az isteni összehúzódás), az « edények törése » (shevirat ha-kelim) és a tiqqun (a helyreállítás) — újraalapozta a kabbala kozmológiáját és etikáját. Mivel Luria maga szinte semmit sem írt le, tanítását tanítványai jegyezték fel, mindenekelőtt Ḥayyim Vital, akinek változatai — köztük az Ets Ḥayyim (« Az élet fája ») — a luriai tanítás terjesztésének fő hordozóivá váltak [Scholem, Les Grands Courants de la mystique juive].

Ez a tanítványi jegyzetek, egymással versengő szövegváltozatok és egymást követő másolatok útján zajló hagyományozás gazdag kéziratos irodalmat hozott létre, amely természetes módon gyűjteményekbe rendeződött: kavvanot-füzetek, a lélekvándorlásokról szóló értekezések (Sha'ar ha-Gilgulim), liturgikus kommentárok. A luriai kabbala ezután az egész zsidó világban elterjedt, Itáliától Kelet-Európáig, és összetett kötetekkel gyarapította a könyvtárakat, amelyekben Cordovero és Luria a Zohar és a középkori klasszikusok mellett kapott helyet [Idel, Kabbalah: New Perspectives].

A héber nyomtatás feltalálása nem apasztotta ki a kabbalistikus kéziratos termelést: egyes szövegeket, amelyeket túlságosan ezoterikusnak vagy csak beavatottak számára fenntartottnak ítéltek, tovább terjesztettek kézről kézre, bizalmas gyűjteményekben, egészen a XIX. századig. A mai nagy gyűjtemények őrzik e terjesztés nyomait. A BnF, a Bodleian Library (Adolf Neubauer katalógusa), a British Library, a Parmai Városi Könyvtár (De Rossi-gyűjtemény) és a Bécsi Palatinus Könyvtár héber állományai több száz összetett kabbalistikus kéziratot tartalmaznak [Neubauer, Catalogue of the Hebrew Manuscripts in the Bodleian Library].

A megőrzés és számbavétel legjelentősebb vállalkozása az Izraeli Nemzeti Könyvtárhoz csatolt Mikrofilmezett Héber Kéziratok Intézetének (IMHM) létrehozása volt Jeruzsálemben, amely mikrofilmre vette, majd digitalizálta a világban szétszórt héber kéziratok túlnyomó többségét. Ez az eszköz átalakította a kabbalistikus gyűjtemények tanulmányozását, lehetővé téve a recensiók összehasonlítását, a másolók azonosítását és a kéziratos családok rekonstruálását [Izraeli Nemzeti Könyvtár, IMHM].

E szövegek terjesztése válságos pillanatokat is megélt. Sabbataï Tsevi XVII. századi messiási mozgalma, amelyet a lurianikus kabbala táplált, majd a hászidizmus XVIII. századi virágzása új népi dimenziókat adott az ezoterikus iratoknak; ezzel szemben egyes rabbinikus hatóságok igyekeztek korlátozni a kabbala terjesztését, ami számos gyűjtemény féltitkos jellegét csak erősítette [Scholem, Sabbatai Sevi: The Mystical Messiah]. E kötetek anyagi története így elválaszthatatlan a judaizmus szellemi és társadalmi történetétől.

A „Kabbalisztikus értekezések gyűjteménye" nem redukálható puszta címmé: egy formát jelöl — az összetett kötetét —, amely egy olyan hagyomány privilegizált hordozójává vált, amely önmagát átadásként gondolta el. Az ókori Sefer Yetsirah-tól a safedi lurianikus füzetekig ezek a gyűjtemények megőriztek, újrakombináltak és keringésbe hoztak egy olyan tudást, amelyet a Memória Ábrahámig vagy Rabbi Shimon bar Yoḥaï-ig vezetett vissza, s amelyet a modern kritika türelmesen újradatált és újrahelyezett. Ez kettős értékük: tanúi egy kinyilatkoztatott kontinuitásba vetett hitnek, és egy tényleges zsidó gondolkodástörténet archívumai. A kodikológiai, filológiai és történeti tanulmányozás — Scholem-től Idel-ig, a BnF katalógusaitól a jeruzsálemi digitalizálásig — tovább világítja meg azokat a köteteket, amelyekben a hagyomány és az archívum jobban felelget egymásnak, mint bárhol másutt.