Recueil

A gyűjtemény — héberül qovets, az angolszász kodikológiai terminológiában miscellany — a diaszpórában élő lét sajátos szükségszerűségéből fakad. Mivel nem volt lehetőségük nagy, stabil könyvtárakat létrehozni, Európa és a mediterrán medence zsidó közösségei sokoldalú kódexeket részesítettek előnyben, egyetlen kötetbe gyűjtve a vallási és szellemi élethez nélkülözhetetlen szövegeket. A CNRS szövegkutatási és -történeti intézetének (IRHT) középkori héber és júdeo-arab kéziratokat feldolgozó katalogizálási munkái feltárják ennek az összetett produkciónak a terjedelmes voltát, amely Bibliát, liturgiát, jogot, tudományt és költészetet vegyít egymással [IRHT-CNRS, Manuscrits hébreux et arabes].

A héber kodikológia az összeállítás több fokozatát különbözteti meg: a homogén kéziratot, amelyet egyetlen másoló eleve gyűjteményként alkotott meg, és az összetett kéziratot, amely független füzetek utólagos egybekötéséből keletkezett. A füzetek — a kódex alapegységeinek — vizsgálata az, ami lehetővé teszi a kutatók számára, hogy rekonstruálják e kötetek keletkezéstörténetét, és elkülönítsék egymástól kialakulásuk egymást követő rétegeit [Université Paul-Valéry Montpellier 3, Le livre médiéval : les cahiers]. A gyűjtemény tehát nem irodalmi műfaj, hanem anyagi stratégia: egyetlen tárgy terében sűríti össze azt, amit más kultúrák több műbe szétszórva hagytak volna.

Ez a forma a XIII–XIV. századi askenázi és szefárd Európában érte el csúcspontját, abban a korszakban, amikor a héber könyvfestészet a tetőfokára jutott. A középkori zsidó festett kéziratok — amelyeket az Encyclopædia Universalis is tanulmányoz — tanúságot tesznek arról a találkozásról, amely a keresztény műhelyek, olykor a díszítéseket szállító mesterek, és a szent szöveget uraló zsidó másolók között ment végbe [Encyclopædia Universalis, « Judaïsme — L'art juif : le Moyen Âge, les manuscrits à peinture »]. A gyűjtemény ekkor éppúgy presztízstárgy lesz, mint a jámborság eszköze.

Egyetlen tárgy sem testesíti meg jobban a héber gyűjtemény szellemét, mint a British Library-ben Add. MS 11639 jelzet alatt őrzött kézirat, amelyet North French Hebrew Miscellany néven ismernek. Az észak-franciaországi területeken a XIII. században keletkezett, illuminált kódex Jeremy Schonfield és Ilana Tahan facsimile-kiadása szerint a középkori franciaországi zsidó kultúra egyik leggazdagabb emléke a kiűzetések előtti időkből [J. Schonfield, I. Tahan, The North French Hebrew Miscellany: British Library Add. MS 11639].

A „miscellany" — gyűjtemény — elnevezés önmagában is utal összetett természetére: a kötet bibliai, liturgikus, jogi, naptári és költészeti szövegeket foglal magában, amelyeket bibliai jeleneteket ábrázoló illuminációk sora kísér. A sokféle rendeltetés egyetlen műbe sűrűsödése imakönyvvé, időszámítási kézikönyvvé, a Törvény kivonatává és műalkotássá teszi egyszerre. A kézirat a gyűjtemény enciklopédikus funkcióját szemlélteti: egyetlen testbe zárva nyújtja birtokosa számára a mindennapi és ünnepi zsidó élethez szükséges vallási tudás lényegét.

Egy ilyen gyűjtemény történelmi jelentősége túlmutat tartalmán: dokumentálja egy művelt és virágzó zsidó közösség jelenlétét az észak-franciaországi területeken a XIII. században, az 1306-os kiűzetés előestéjén. A kézirat fennmaradása, vándorútja és brit gyűjteményekbe kerülése az európai zsidóság kényszerű vándorlásainak történetét mondja el közvetve. Az alkotás így a történészek számára elsőrendű forrássá vált a franciaországi zsidók liturgiájáról, ikonográfiájáról és anyagi kultúrájáról szórvánnyá válásuk előtt.

A gyűjtemények között a mahzor — szó szerint „ciklus" — központi helyet foglal el: összegyűjti a zsidó naptár ünnepeihez tartozó imákat, a helyi szokás, vagyis a minhag által rögzített sorrendben. Minden nagy földrajzi terület kialakította a maga saját rítusát, és a díszített mahzorim a zsidó könyvművészet csúcsaivá váltak. A Mahzor Luzzatto, amelyet különösen a frankofón történeti sajtóban tanulmányoztak, e hagyomány gazdagságáról és az e becses tárgyakat övező örökségvédelmi kalandokról tanúskodik [Mahzor Luzzatto, Wikipédia-szócikk; Magazine Histoire, „SOS Mahzor Luzzatto", 2021].

Troyes városa, Rachi szülőhazája, és a középkori Champagne e termelés meghatározó központjai voltak. Az Institut Rachi de Troyes hangsúlyozza a mahzorim és a díszített liturgikus kéziratok jelentőségét mint a champagne-i zsidóság vallási és művészeti életerejének tanúit [Institut Rachi de Troyes, „Manuscrits hébreux, mazhorim, liturgie juive"]. A liturgikus gyűjtemény nem csupán imák összessége: rögzít és átörökít egy rituális rendet, egy közösségi identitást és egy sajátos esztétikát.

A mahzor szemlélteti a gyűjtemény kettős természetét: egyszerre őrzője a régi szövegeknek — piyyutimnak, imáknak, bibliai olvasmányoknak — és élő alkotás, hiszen minden közösség gazdagítja, díszíti és alakítja. A kompiláció így egyaránt az átörökítés és a rögzítés aktusává válik, amelyben a liturgikus Emlékezet a pergamen anyagában kristályosodik ki.

Létezik egy másik gyűjteményi forma is, amelyet nem terveztek, hanem felhalmoztak: a genizah, az a letéti hely, ahol a zsidó hagyomány megőrzi az Isten nevét viselő, használaton kívüli iratokat, amelyeket tilos megsemmisíteni. A leghíresebb, a fusztáti Ben Ezra-zsinagóga genizah-ja, az Óváros-Kairóban, a judaizmus történetének egyik leghatalmasabb dokumentumegyüttesét tárta fel. A vonatkozó tájékoztatók szerint közel egy évezred alatt felhalmozódott több százezer töredéket foglalt magában [Kairói genizah, Wikipédia-szócikk].

Ezt a hatalmas, akaratlan gyűjteményt a XIX. század végén tárta fel a nyugati tudomány, és különösen a XX. század elejének első tudományos kiadványaiban hasznosították, amint azt a Revue des études juives ismertetői tanúsítják az amerikai és európai gyűjteményekben szétszórt töredékekről [R. Gottheil és W. H. Worrell, Fragments from the Cairo Genizah in the Freer Collection, 1927, ismertetés: Revue des études juives, 1928]. A töredékek a mediterrán zsidó közösségek mindennapi életét, kereskedelmét, jogát és liturgiáját világítják meg.

A legújabb kutatások döntő hozzájárulása annak bizonyítása volt, hogy a genizah nemcsak vallási szövegeket tartalmazott, hanem dokumentumtörténeti értelemben vett levéltári anyagokat is: rabbinikus törvényszékek nyilvántartásait, okiratokat, kereskedelmi levelezéseket. Ezek a munkák lehetővé tették, hogy korábban ismeretlen középkori levéltári gyakorlatokat tárjanak fel [Afriques, „Les archives médiévales dans la guéniza du Caire"]. Itt a hagyományos gyűjtemény — a Törvény által előírt kegyes letét — összetalálkozik a modern levéltárral: a vallási szokás akaratlanul is a középkori judaizmus legnagyobb dokumentumforrását hozta létre. A hagyomány és a levéltár egybeolvad, és kölcsönösen megerősíti egymást.

A könyvnyomtatás, majd a modern tudományosság megjelenésével a gyűjtemény arculata megváltozik, de funkciója változatlan marad: a zsidó tudás koncentrálásának és továbbadásának eszköze. A tudós antológia a kompozit kódex középkori eszményét folytatja, ezúttal szövegeket, kommentárokat és elemzéseket összegyűjtve egy szélesebb közönség szolgálatában. Az Anthologie du judaïsme, több szakértőt tömörítő kollektív mű, ezt az ambíciót testesíti meg: egyetlen gyűjteményben átfogni a zsidó kultúra évezredeit — vallási alapjait, szimbólumait, filozófiai gondolkodását, irodalmát és történelmét [Anthologie du judaïsme, dir. F. Cicurel, D. Azuélos, G. Bensoussan, G. Bensussan].

Ez a vállalkozás egy hosszú kulturális átörökítési hagyományba illeszkedik, amelyet a zsidó emlékezet megőrzésének szentelt intézmények tartanak életben, amint azt a Fondation pour la Mémoire de la Shoah judaizmus-antológia körüli kezdeményezései is tanúsítják [Fondation pour la Mémoire de la Shoah, « Anthologie du judaïsme »]. A modern gyűjtemény így közvetítő küldetést vállal magára: a XX. század törései után helyreállítja a veszélybe került örökséget, és újra hozzáférhetővé teszi azt.

Párhuzamosan a katalógusok és kritikai kiadások munkája — az IRHT, illetve az olyan tudományos kiadók tevékenysége, mint a Brepols a héber és arab kéziratok terén — a tudós gyűjtés egy másik formáját alkotja: nem szövegantológiát, hanem maguknak a gyűjteményeknek átgondolt leltárát [Brepols, Manuscrits hébreux et arabes]. A gyűjtemény ekkor egyszersmind tanulmányozás tárgyává és az átörökítés eszközévé válik, egy olyan reflexív mozgásban, amelyben az erudíció a múlt kompilációit kompilálva dolgozza fel.

Az észak-franciaországi illuminált kódextől a fustāti évezredes kincstárig, a champagne-i mahzortól a kortárs antológiáig, a „Gyűjtemény" a zsidó kultúra egyik mátrix-formájaként jelenik meg. Egy történelmi feltételre — a szétszóratásra, a száműzetésre, a könyveket és közösségeket fenyegető veszélyre — formai választ ad: összesűríteni, egybegyűjteni, átörökíteni. Legyen akár egyetlen másoló műve, akár a jámborság felhalmozódásának gyümölcse, akár a tudományosság szerkesztői munkájának eredménye, a gyűjtemény mindig ugyanannak a teljes emlékezet iránti imperatívusznak engedelmeskedik.

Kettős természete — az áhítat tárgya és a tudás tárgya, családi kincs és dokumentumforrás — magyarázza historiográfiai termékenységét. A héber gyűjtemények ma a zsidók középkori életének rekonstruálásához rendelkezésre álló legértékesebb források közé tartoznak, kodikológiai tanulmányozásuk pedig rendre feltárja keletkezésük eddig nem sejtett rétegeit. Ebben az értelemben a gyűjtemény nem csupán könyv: a zsidó módja annak, hogy az időben otthonra leljen, hogy a feledéstől megmentse mindazt, ami értelmet hordoz, és hogy a kompiláció aktusát a hűség cselekedetévé emelje. A jelen Nagy Könyv, amely maga is gyűjtemények gyűjteménye, szerényen illeszkedik ebbe a lignée-be.