Hochhauser család

A Hochhauser név világosan elemezhető. Az első elem, a hoch, a „magas, magasra emelt" jelentésű német melléknév. A második, a Haus, a házat jelöli. A Hochhaus forma — „a magas ház" — egyébként helynévként és dűlőnévként is létezik a teljes germán nyelvterületen, Bajorországtól Ausztrián át Csehországtól Sziléziáig. Az -er toldalék hozzáadása ezt a helynevet személynévvé alakítja, amely eredetet vagy származást jelöl: a Hochhauser tehát „a Hochhausból való" vagy „a magas házban lakó" [A zsidó-német családnevek szótára].

Ez a szerkezet nem kivételes: a német névtan egy termékeny mintáját követi, amelyben számtalan családnév a [lakóhely] + -er modell szerint épül fel (Berger, „a hegyről való"; Bachhuber, „a patakparti farmról való"; Neuhauser, „az új házból való"). A Hochhauser név így egy patronímiai családba tartozik — Neuhauser, Steinhauser, Bauer, Hausner —, ahol a ház és elhelyezkedése identitásjelzőként szolgál.

Fontos azonban különbséget tenni a névátadás két lehetséges útja között, hiszen a Hochhauser nem kizárólag zsidó név: germán nyelvű keresztény családnévként is létezik, pusztán helynévi eredettel. A zsidóknál két magyarázat él egymás mellett, és nem zárja ki egymást. Az első lakóhelyi jellegű: abban a korban, amikor a középkori és kora újkori városokban a házakat számok helyett cégtáblákkal azonosították, egy családot lakóhelyének cégtáblájáról vagy elhelyezkedéséről nevezhettek el. A Rothschild dinasztia — a frankfurti Judengasse „vörös pajzs" feliratú házából — szemléletes példája annak a mechanizmusnak, amelynek révén a ház neve lakóinak nevévé vált [A zsidó-német családnevek szótára]. A második út igazgatási jellegű: az állam által kötelezővé tett névfelvételek során a tisztviselők vagy maguk az érintettek gyakran választottak kellemes hangzású, szemléletes és értékes elemekből alkotott neveket — és a Hochhaus, „a magas ház", amely magasságot és láthatóságot sugall, éppen ilyen volt [A kelet-európai zsidó családnevek szótára].

A névtani alaposság megköveteli, hogy egyetlen adott névviselő esetében se hozzunk ítéletet levéltári forrás nélkül: az egyik Hochhauser nevét egy valódi cégtáblának köszönheti, a másik egy hivatali döntésnek. De minden esetben az alapjelentés — „a magas ház" — állandó és olvasható marad.

A Hochhauser név, akárcsak a germán-askenázi zsidó patronimák túlnyomó többsége, a felvilágosult abszolutista államok reformjainak kohójában kristályosodott ki. Az alapító aktus II. József ediktuma, amelyet a Szentbirodalom császára és a Habsburg-tartományok ura 1787-ben bocsátott ki, és amely birodalmának zsidó alattvalóit — köztük Galícia nemrég annektált lakóit, akik az első lengyel felosztás révén kerültek fennhatósága alá — kötelezett állandó családnév és németes formájú keresztnév felvételére [Kelet-európai zsidó patronimák szótára].

Ez a politika konkrét célokat követett: megkönnyíteni az addig közigazgatásilag nehezen nyilvántartható népesség számbavételét, adóztatását és katonai sorozását. A névadó bizottságok, amelyek rendszerint német anyanyelvű tisztviselőkből álltak, így tíz- és tízezer új nevet jegyeztek be. Egyeseket apai vagy anyai keresztnevekből vezettek le, másokat foglalkozásokból, ismét másokat a származási helyből, és sokat a természet elemeiből összerakott mesterséges összetételekből alkottak (Blum, Rosen, Berg, Stern, Gold). A Hochhauserhez hasonló lakóhelyi nevek ebbe az együttesbe illeszkednek: rögzíthettek tényleges lakhatási körülményt, de eredhettek egyszerű, kényelmi szempontú névkiosztásból is [Judeo-germán patronimák szótára].

Hasonló intézkedések követték ezt a többi államban is. Poroszország az 1812-es emancipációs ediktummal tette kötelezővé a névviselést. A lengyel királyság, orosz gyámság alatt, az 1820-as években alkotott erre vonatkozó törvényeket. Az Orosz Birodalom maga az 1804-es statútumokkal vezette be a kötelezettséget, amelyet 1835-ben és 1845-ben tovább erősítettek [Kelet-európai zsidó patronimák szótára]. Ez az időrend magyarázza, miért jelenhetett meg egy olyan, németes formájú név, mint a Hochhauser, szinte egyidejűleg különböző joghatóságokban, anélkül hogy az azt viselő családok között bármilyen genealógiai kapcsolat állt volna fenn. Ez a módszertan szempontjából alapvető pont: a patronimikus homonímia nem bizonyít rokoni kapcsolatot. Két Hochhauser család — az egyik galíciai, a másik magyarországi — nem szükségszerűen rendelkezik közös őssel, hiszen a nevet minden egyes közigazgatási körzetben önállóan kovácsolta ki ugyanabból a germán lexikális anyagból.

A Hochhauser név földrajzi eloszlása — amennyire a források lehetővé teszik megállapítani — a németajkú zsidó világ és annak keleti peremvidékeinek körvonalait követi. A név német alakja természetszerűleg a Habsburg-monarchia területeire mutat, ahol a német az igazgatás nyelve volt, és ahol az 1787-es névadási rendelet germán elemekből összetett vezetéknevek bőséges termését hozta létre.

Galícia — ez az Ausztria fennhatósága alatt álló, Lengyelország felosztásaiból létrejött tartomány, amely a mai Dél-Lengyelországot és Ukrajna nyugati részét foglalja magában — Közép-Európa egyik legnagyobb zsidó népességi tartaléka volt, és anyakönyvei táplálták az irányadó névtudományi szótárakat [Dictionnaire des patronymes juifs de Galicie]. A Birodalom másik alkotóeleme, Magyarország szintén befogadott olyan családokat, amelyek német neveket viseltek — ez az Ausztriából, Morvaországból és Csehországból a XVIII–XIX. század folyamán érkező zsidó bevándorlás öröksége. A cseh területek — Csehország és Morvaország —, ahol a „névpolitikát" különös szigorral alkalmazták, szintén a név lehetséges bölcsői közé sorolhatók.

Módszertani becsületességet kell itt tanúsítanunk: szisztematikus, kutatható névszerinti feldolgozás hiányában nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a Hochhauserek milyen arányban oszlottak el az egyes régiókban. Csupán annyi következtethető ki a név morfológiájából és az ismert migrációs dinamikákból, hogy ez az Osztrák–Magyar Birodalom területére és annak galíciai folytatásaira jellemző patronim [Dictionnaire des patronymes judéo-allemands]. A XIX. századi vándorlások — a vidékről a nagyvárosok felé, mint Bécs, Budapest vagy Lemberg (Lviv), majd Nyugat-Európa és Amerika felé — ezt követően a név viselőit messze eredeti fészkükön túlra szórták szét, hozzájárulva ahhoz, hogy a Hochhauser név a XX. század fordulóján Bécs, London vagy New York névjegyzékeiben egyaránt megjelenjen.

A filológián túl egy nevet olyan férfiak és nők viselnek, akiknek léte Közép-Európa zsidó közösségeinek szövetébe ágyazódik. Ha egy meghatározott Hochhauser-lignée genealógiai dokumentációja esetről esetre elvégzendő családi levéltári munkát igényel, az osztrák-magyar területen élő zsidó családok közös sorsával való analógia révén mégis rekonstruálható az a keretrendszer, amely valószínűleg az övék volt.

E családok hagyománya a kehilla, a közösség és intézményei köré szerveződött: a zsinagóga, a rituális fürdő, az elemi iskola (heder), az önsegélyező társaság (hevra kadisha a temetkezésért, jótékonysági egyletek a szegények és betegek számára) köré. A galíciai kisvárosokban éppúgy, mint a magyarországi városokban, a Hochhauser-ok minden valószínűség szerint a zsidók számára nyitott foglalkozásokat űztek: kereskedelem, kézművesség, közvetítő kereskedelem, textilszakma, majd az emancipáció előrehaladtával egyre inkább a szabad foglalkozások, amint az egyetemekhez való hozzáférés megnyílt. Ez a rekonstrukció inkább az általánosított elbeszélés formájában továbbadott kollektív Emlékezet körébe tartozik, semmint a névszerinti levéltári forrásokhoz; egy valószínű keretet ír le, nem egy dokumentált életrajzot.

A XIX. század során e családok közül sokan a hagyományhoz való hűség — legyen az Kelet-Galíciában a hászid, Magyarországon az ortodox vagy „neológ" — és az emancipáció, a világi műveltség, valamint a nemzeti nyelvekbe való beilleszkedés vonzása között ingadoztak. A német formájú Hochhauser nevet így hordozták egyfelől mélyen vallásos, másfelől a bécsi vagy pesti városi modernitásban elkötelezett családok is. Ez a sokféleség minden általánosítást kizár: nincs egyetlen egységes „Hochhauser-identitás", csupán egyazon szó köré gyűlő számtalan, különböző trajektória.

A közép-európai zsidó családok sorsa, s így a Hochhauser-ok sorsa is, a XX. század katasztrófái által alapjaiban megrendült. Az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlása újrarajzolta a határokat: Galícia az újjászervezett Lengyelországhoz került, Magyarországot a trianoni szerződés megcsonkította, a zsidó közösségek pedig az újonnan létrejött nemzetállamok között szóródtak szét. A vándorlások felerősödtek — Bécs felé, amely vonzásközpont maradt, Nyugat-Európa felé, valamint az Amerikák felé.

Majd eljött a Soá. Galícia, Magyarország, Ausztria és a cseh területek zsidóit a náci megsemmisítés legfőbb áldozatai között tartjuk számon. A Hochhauser nevet viselők megjelennek ebben a tragédiában: az áldozatok és túlélők adatbázisai — mint a Yad Vashem tanúvallomás-lapjainak gyűjteménye — megőrzik az 1941 és 1945 között deportált és meggyilkolt, e nevet viselt személyek emlékét. Ez az a pont, ahol a családi Emlékezet és a levéltári forrás találkozik és fájdalmasan erősíti egymást — a metszéspontot a gyász terepe alkotja [Yad Vashem, A Soá áldozatainak központi névadatbázisa].

A túlélők és az ezt megelőzően elvándoroltak Európán kívül alapítottak új Hochhauser-otthonokat: Izraelben, ahol a név néha héberül is előfordul, vagy megőrzi eredeti alakját; az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, ahol kulturális és szakmai életben is feltűnik; Franciaországban és a diaszpóra más részein. A név, amely egykor egy közép-európai kisváros magas házát jelölte, így vált egy elnyelt világ és szétszóródott örökösei között megfeszített fonállá. A Valószínű jelölés itt elengedhetetlen: bár a történeti keret szilárd alapokon nyugszik, annak megállapítása, hogy egy adott Hochhauser nevű személy melyik pontos lignée-hez tartozik, minden egyes esetben levéltári ellenőrzést kíván.

E tanulmányút végén a Hochhauser név az európai zsidó történelem sűrítményeként tárulkozik fel. Jelentése, „a magas ház", világos és stabil; nyelvi eredete, a germán, az osztrák–magyar területen keletkezett lakóhelyi patronimák hatalmas gyűjteményéhez kapcsolja. Rögzülése abból a nagy állami zsidó-azonosítási vállalkozásból ered, amelyet II. József indított el 1787-ben, majd amely Poroszországra, Lengyelországra és Oroszországra is kiterjedt [Dictionnaire des patronymes juifs d'Europe de l'Est ; Dictionnaire des patronymes judéo-allemands].

Három tanulság következik ebből. Először: a névegyezés nem egyenlő a rokonsággal — különböző joghatóságokban egymástól független Hochhauser családok is kaphatták ugyanazt a nevet, ugyanabból a lexikai anyagból kiindulva. Másodszor: a név kettős Emlékezetet hordoz — egyrészt egy cégtábla vagy lakóhely konkrét emlékét, másrészt egy örökös identitássá alakult állami kényszer adminisztratív emlékét. Végül: a névviselők pályája egybeesik a közép-európai zsidóság sorsával: közösségi gyökerezettség, az emancipáció kísértése, majd szétszóratás és pusztulás a XX. században, amelyet diaszpórabeli újjászületés követett.

Ez a Nagy Könyv tehát nem zár le semmit: megnyitja az utat azon levéltári munka előtt, amelyet minden egyes Hochhauser család elvégezhet, hogy saját egyedi történetét a név nagy Történetéhez kapcsolja. A magas ház — nem szándékolt metaforaként — megmarad: messziről látható, iránytű mindazoknak, akik övéiket keresik.